Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Együttérzek, tehát vagyok

2012.11.25

 

Együttérzek, tehát vagyok

 
Miért van az, hogy valakinek könnyebb a másokra való ráhangolódás, míg másnak ugyanez komoly akadályokba ütközik? Mitől függ az, hogy tettel, szóval, gesztusokkal támogatni tudunk valakit, vagy hűvös távolságtartással szemléljük mindazt amin a másik keresztülmegy? Honnan jön ez a készségünk? Velünk születik vagy magunk alakítjuk? Az empátiának, a beleérzés/megértés készségének komoly szakirodalma van, kutatások sora irányul annak feltérképezésére, hogy miként válhat az empátia a kapcsolataink energiaforrásává, alapjává.

Daniel Goleman az empátiát a figyelmi működéssel hozza összefüggésbe. Azt mondja, hogy mindenféle ráhangolódást, együttérzést megelőz (!) egyfajta figyelem a másik ember irányába. Evidencia, mondhatnánk, lerágott csont, persze hogy figyelni kell a másikra. Ha pedig ez ilyen egyszerű, miért nem teszi mindenki, ha egyszer hasznunkra válik. Hosszú távon ugyanis komoly előnyöket jelent számunkra, ha értjük-érezzük mások motivációit, szándékait, jobban eligazodunk a társas térben, jobban tudunk alkalmazkodni, működtetni a kapcsolatainkat és így tovább. Hosszú távon - csak odáig el is kell jutni... Mi határozza meg tehát a rövid távot?

A szemüveg, amin keresztül eddig szemléltük a témát, elsősorban a szociálpszichológiai nézőpont, azaz a társas élet szempontjából értelmezi az empátiát. De ha felteszünk egy új szemüveget – nevezzük nagyobb dioptriásnak – akkor ráláthatunk azokra a szintekre, ami ezen túl van, méghozzá a személyes történések szintjén.

Az empátia, mint a legtöbb társas készségünk, részben velünk született részben tanult mintákat tartalmaz. Nem meglepő módon ez a történet is anyánkkal kezdődik – de ezt már megszokhattuk nyilván...
Egészen kicsi korunktól kezdve hangolódunk rajta keresztül a világgal, és a szavak megszületése előtt van már tapasztalatunk arról, milyen ha megérintenek, ha ránk mosolyognak, mi történik ha mi érintünk – vagy ha harapunk...- ha mosolygunk vagy sírunk. Tőle tapasztaljuk az első figyelmet, és általa tanuljuk meg, hogyan figyeljünk másokra. És ahogy felnövünk, nyitunk a világ felé, majd lassan rájövünk, mi minden van még rajtunk kívül. A barátságainkban, kapcsolatainkban helyet kaphat az „én” mellett a „te” is. Ha szerencsénk van megtanuljuk, hogy úgy legyünk együtt másokkal, hogy mindeközben megőrizzük a saját integritásunkat, és a mi-ben való feloldódás mellett hátul, biztonságosan, megnyugtatóan ott legyen az „én” is. Ha ez nem alakul ki, a másikra való figyelem egy szinten a magammal való kapcsolat elvesztését is jelenti - ami persze veszélyes és fenyegető. Elkerülöm, ha tudom.

Hogy a fogalmat pontosan értsük, az empátia nem csupán együttérzést jelent, hanem része a „megértés” is, benne van a szándék arra, hogy a másik embernek segítsek változtatni a helyzetén. Érzés és megértés együtt.
Ha például, valaki ül egy gödör alján, és én melléugrok, hogy együttérezzek vele, az nem empátia. Az empátia az, amikor segítek neki, hogy kijusson onnan.

Daniel Goleman tehát a figyelemtől indul el az empátia megértéséhez. Vigyük mi is ezt a szálat tovább.
Mert mi is zajlik le bennünk, amikor valakinek szüksége van a figyelmünkre, végső soron az együttérzésünkre? Milyen program aktiválódik az elkeseredett ismerősünk társaságában, ha sorsukra hagyott állatokat látunk, vagy ha mondjuk fogyatékos emberrel, hajléktalannal kerülünk kapcsolatba?

Mit jelent ilyenkor figyelem?
Először is fókuszváltást. Ha másra figyelek, akkor nem magamra figyelek. Nem azzal vagyok elfoglalva, ami én vagyok, hanem azzal ami ő. Odafordulni valaki felé – elfordulni magunktól, ezt is jelenti. Háttérbe szorítva lenni, mintha azt mondanánk: „most nem én vagyok a fontos”.
Fontos különbséget tennünk a „nem én vagyok a fontos” és a „nem vagyok fontos” élménye között. A másikra való hangolódáshoz ugyanis annak a biztos tudata kell, hogy tudom ki vagyok, tudom, mit érek, és elég erős vagyok ahhoz hogy elbírjam a másik történetéből, sorsából jövő érzéseket, impulzusokat, megérintődést, és tudjam, hogy azok övéi, és nem az enyémek. Így ha a gödörbe ugrok mellé, elveszítem a saját cselekvőképességemet. Tudnom kell különbséget tennem ő és magam között.

A ráhangolódáshoz, figyelemhez külső és belső csönd kell. Meg kell teremteni azt az ideális állapotot, amiben megszülethetnek a gondolatok, felmerülhetnek a kérdések, utat találnak a szavak.
Ha egymásra hangolódott embereket figyelünk, láthatjuk, sokszor még a lélegzetvételük is egyszerre, azonos ritmusban történik. A légzés a másokkal való kapcsolatteremtést szimbolizálja. A légzéssel előbb üzenünk, mint a szavainkkal. Mint ahogy jelentősége van a sóhajtásnak is, amivel egy szinten elengedjük a bennünk lévő feszültséget, fájdalmat. És visszafelé is működik. Az együttlégzéssel könnyebben létrejön az egymásra hangolódás. Akár egy próbát is tehettek...

A figyelemhez meg kell tanulnunk érteni és szeretni a csöndet. Még akkor is, ha a csöndben sokszor ott a késztetés: „beszélj, töltsd meg zajjal a teret, hogy ne kelljen elmélyülni, figyelni – együttérezni”.

Te bírod a csöndet?

http://noatukorben.blogspot.hu