Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vekerdy Tamás|: Mi születik? Ki születik? Mire van (volna) szüksége?

2010.12.25

Vekerdy Tamás|:  Mi születik? Ki születik?           Mire van (volna) szüksége?

 

Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces, messze fény, Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak.

Ady Endre: Prológus (Sem utódja, sem boldog őse...)

 

Ady 1909. december közepén (1910-es évszámmal) megjelent kötetének prológusaként olvassuk ezt a négy versszakos verset, amiből itt kettőt, a két középsőt idéztem. A kötet címe: Szeretném, hogyha szeretnének, és a vers így folytatódik: „Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié, / Lennék valakié.” Ezt minden gyerek elmondhatná, ha tudná – ez minden gyerek legmélyebb vágya. Fogadjatok el! Fogadjatok el olyannak, amilyen vagyok – amilyen vagyok legbelső, titkos, titokzatos lényem törvényei szerint…


Hogyhogy? Hát vagyok valamilyen? Nem „üres lap” vagyok, akire majd a felnőtt-társadalom azt ír rá, amit éppen akar?

Bizony nem.

Nézzük akár spirituális szempontból, az egyetlen és egyszeri személyiség, a halhatatlan lélekrész szempontjából, akár materiálisan, a genetika, a dezoxiribonukleinsavak szempontjából. (Amely ma az egyetlen egyén azonosításában az egyre több milliárd közül a kriminalisztikában is olyan nagy szerepet játszik. Éppen, mint régen az ujjlenyomat... De hát miért is különbözik milliárdszámra az ujjlenyomat is? Talán nem azért, mert valami legbelső, ami az ujjlenyomatot is megszabja, kialakítja, különbözik?)

És ennek az egyetlennek, ennek az énnek elemi vágya: a másik. A másik ember. Kezdetben: az anya, az apa. Később: a barát, a társ, a szerető. Nem tud másként kiteljesedni, csak a másikban, a másik által. Idézzük ide a másik nagyot, akit a bizonyára kiváló hivatali erkölcsű Horger Antal tanár úr örökre eltiltott a tanítástól mint hitetlent, erkölcstelent, idézzük József Attilát: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” (Nem én kiáltok...)

 

Tisztelettel fogadni, szeretetben nevelni, szabadságban elengedni – adja meg a nevelés életkorokhoz szabott paradigmáját a Waldorf-iskolák alapítója, Rudolf Steiner.

 

Tisztelettel fogadni az egyetlent, az egyszerit. Szeretetben nevelni, megteremteni a kedvező környezetet kibontakozásához, és adni magunkat. A szeretet itt nem ködös, „lila” szentimentalizmust jelent, hanem megismerő erőt. Feladom magamat, hogy a világot az ő, a szeretett személy szemével lássam, érzésével érezzem – hogy így viszonyulhassak hozzá. (Karácsony Sándor szava, aki azt is hangsúlyozza, hogy mindig, csak nekem, a felnőttnek kell a gyerekhez „viszonyulnom”, neki ez nem dolga. Nem kell hogy hozzám igazítsa magát; neki az a dolga, hogy megélje –az én segítségemmel – szabadon játszó, mindennapos mesét halló kisgyerekkorát, majd nyelvtani és egyéb siettetett szabályoktól még nem megkötözött kölyök-(növőgyerek-, kisiskolás-) korát, és végül lusta, szemtelen, elkülönülő, igazság- és törvénykereső – de ha faggatják: hazudozó – kamaszkorát.)

 

Adok-e, adunk-e intim és spontán – őt elfogadó és szerető, azaz ismerő – környezetet gyerekünknek? Vagy gyengeségemben kiagyalt szabályokkal akarom – sikertelenül, de folytonos feszült küzdelemben – arra kényszeríteni, hogy „legyél olyan, amilyenné én akarlak tenni”? Tudom-e, hogy míg az első tíz-tizenkét évben szoros testi és lelki ölelésben nagy biztonságot kell adnom, addig a kamaszkorral „szabadságban kell elengednem”? Meg tudom-e ezt tenni? És tudom-e hogy az ifjú hite a kétely – és hogy a valódi egyéni hit (legyen az bármilyen) csak a kételyen áthaladva küzdhető ki? Vagy idejekorán fejébe akarom húzni az akármilyen „avatási süveget”: ilyen legyél, és ne más?

 

Nemrég Angliában jártam, a híres summerhilli iskolában. Azt kérdeztük az iskola jelenlegi vezetőjétől, Zoe Readhead asszonytól: mi az, amit a szülőktől elvárnak saját munkájukhoz, mi az, amit a szülőnek a gyerek számára adnia kell? A válasz ez volt: unconditional love – feltétel nélküli szeretet. Amelyik gyerek ezt megkapja a családjától, az jó úton van a maga kibontakoztatása felé.

 

Az MTA nagy értékkutatása (Hankiss–Manchin–Füstös–Szakolczai, 1982) szerint igazi, hatékony, értékteremtő közösségek az individualista társadalmakban (a demokráciákban) jönnek létre, ahol a többé-kevésbé kifejlett individualitások szabad választás alapján létrehozzák a maguk tevékeny közösségeit. Míg a kollektivista társadalmakban, ahol az első mindig „a közösség” (a faj[ta], az osztály, a párt stb.) nem hatékony álközösségek jönnek létre; a képmutatáshoz jól értenek, de belső mozgatóerejük a „kaparj kurta, neked is jut”.

 

Persze az individualista társadalmakra ott leselkedik a narcizmus (az önszerelem) veszélye – de az igazi, a valahová vezető utak mindig veszélyeken („próbákon”) vezetnek át; tanulj a mesékből!

 

Unconditional love – bennem mindig megbízhatsz, mindig megvédelek a külvilággal szemben, akármit tettél is, és nem azonosítalak helytelen tetteddel, amivel beledöngöllek, hanem szövetségesül kínálkozom valódi lényedben bízva (mert azt ismerve) a küzdelemhez.

 

„Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket…” (Márk: 10:14.) „Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nemmentek be amenynyeknek országába.” (Máté: 18:3.)

 

Nem hasonlítunk manapság túlságosan a tanítványokra, akik a gyerekeket el akarják kergetni az Úr közeléből (és ki akarják kergetni még saját gyerekkorukból is)?

 

A tanítványok – ahogy ma is – gőgösek; szigorúak és kevélyek, hatalomvágyók.

 

Német iskolaalapító tanár barátom kedvenc Lenin-idézete jut eszembe: „Megbízni jó, ellenőrizni még jobb.” Ő ezt a világtörténelem egyik leggonoszabb mondatának nevezte.

 

Adyval kezdtük ünnepi szemlélődésünket a gyerekek szükségleteiről, fejezzük is be Adyval. Ki látott engem? című, 1914. február elején megjelent Az elveszett családok című ciklusában olvashatjuk A gyermekség elégiáját, amelyet a költő a gyermeki Szép Ernőnek, az édes, jó poétának ajánlott, és sajnos – közel száz év telt el azóta! – máig nem vesztette érvényét:

 

Ráfogott vigasságú,
Szegény Krisztus, te, gyermek,
Kit, jaj, keresztre húznak
Vén, papi fejedelmek.

 

Korai templom-járás,
Ravasz, bús erkölcs-vermek,
Hajnali diák-biflák,
Iskolás ijjedelmek.

 

Könyörtelen tudása
Sok tannak, rajznak, szernek,
Éktelen szögek kínja,
Miket a fejbe vernek.

 

Gyönyörös, ízes álmok,
Kik mukkanni se mernek,
Csak kínnal lent a szívben
Fonnyadnak és hevernek.

 

Ifjú bánatok s vágyak,
Akik hiába kelnek
S kiket fölnőtt irígység
Őrségei tepernek.

 

Téged búval és jókor
Minden csapással ver meg,
Te: legszomorúbb ember,
Ezerszer ember: gyermek.

 

S vallató kamrájában
E nagy, iszonyú pernek
Izzó vas-szűzek állnak:
Korán-jövő szerelmek.

 

Forrás: Vekerdy Tamás: Népszabadság| 2010. december 24.